Miközben a múlt heti, Santiago de Chilében rendezett meccsük jóformán a gyerekesnek nevezhető Arturo Vidal kontra Richarlison egymásnak üzengető, instagram-történetes cicaharcban merült ki, voltak idők, mikor sokkal nagyobb visszahangot keltett a chileiek és a brazilok világbajnoki szereplésért folyó párharca. Bár ugyan vasárnap a brazil egészségügyi szervek minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy túltegyenek az 1989-ben nagy port kavart Brazília – Chile világbajnoki selejtezőn, nem sikerült megugrani a lécet.

1989 szeptember 3-án – most, 32 évvel később pont ezen a napon rendezték a Chile - Brazíliát (0-1) – tartották az egyik legvitatottabb, botrányoktól sem mentes, súlyos szankciókkal véget érő világbajnoki selejtezőt Dél-Amerikában. A két fél a már korábban is említett brazilok és chileiek voltak, akik egy utolsó mérkőzés keretében voltak hivatottak eldönteni, hogy melyikük utazhat a jövő évi olaszországi mundiálra.

Akkoriban teljesen más rendszerben – több, kisebb csoportban – kerítettek sort a kvalifikációra, melyen csak az 1998-as világbajnokság előtt változtattak. Argentína címvédőként automatikus résztvevőnek számított, míg a többi kilenc válogatottat egyenlően három-három csoportba osztották be. Chile ellenfélként megkapta a leggyengébb, a vb-n egyszer sem járó Venezuelát, valamint a legnagyobb futballeseményről sohasem hiányzó Brazíliát. Az esélyekkel ennek megfelelően tisztában volt mindenki, noha bizakodni lehetett továbbra is. Az első fordulóban a papírformának megfelelően Brazília 4-0-ás, Chile pedig 3-1-es győzelmet aratott Venezuelában, hogy ezzel a könnyed bemelegítő gyakorlattal forduljanak rá a santiagói találkozójukra. Azon az augusztusi meccsen a publikum egy durva belépőkkel teletűzdelt, piros lapokkal tarkított, a szó legszorosabb értelmében vett valódi összecsapást láthatott, ahol a vendégektől Brancót már a 2. percben úgy lerúgták, hogy hamarosan le is kellett cserélnie Sebastião Lazaroni szövetségi kapitánynak. Az szabálytalanságot elkövető Raúl Ormeño a csoda folytán egy sárgával a pályán maradhatott, de a közvetlen kialakult kakaskodásban a chileiek jobbhátvédjét, Alejandro Hisist megütő Romáriót egy piros lappal zavarta le a kolumbiai Jesús Díaz Palacio. Romário később így vélekedett:

ez nem meccs volt, hanem háború.

A két csapat santiagói találkozója óriási küzdelmet hozott

A mérkőzés a későbbiek folyamán sem zökkent ki e piszkos medréből, így a 14. perc során Ormeño is kiszállt, a csapatok pedig 10-10 emberrel folytatták a küzdelmet, melynek futball szempontjából a második félidő szolgáltatta az izgalmasabb részeit. Itt szerencsére már nyomokban játékot is fel lehetett fedezni, legalábbis, ha azt az egy-egy gólt, amellyel döntetlenre végeztek a felek, annak számítjuk.

A folytatásban a hónap második felében a brazilok ismét kiütötték Venezuelát (6-0), melyhez egy hétre rá Chile is csatlakozott egy 5-0-ás győzelemmel. Itt érdemes megjegyezni, hogy a chilei csapat Mendozában, az Estadio Malvinas Argentinasban fogadta Venezuelát, a brazilok ellen történt szurkolói rendbontások miatt. A két csapat így 5-5 ponttal fordult rá a mindent eldöntő szeptemberi mérkőzésükre, melyet 141 ezer néző előtt a játszottak a Maracanában. A picivel jobb gólkülönbsége miatt Brazíliának a döntetlen is elég lett volna, míg Chilének olyat kellett volna véghez vinnie, melyet egyetlen válogatott sem mutatott fel selejtezőn odáig: meccset nyerni Brazíliában. A santiagói odavágó mindenesetre egy jó alapnak bizonyult, de a Rióban történtek később a chilei 90 percen is magasan túltettek minden értelemben.

Lazaroni csapatából még mindig hiányzott a három meccsre elmeszelt Romário, míg chilei kollégája, Orlando Aravena a támadószekció két fontos tagjára, Hugo Rubióra és az Európában, ebben a szezonban berobbanó Iván Zamoranóra nem számíthatott. Ők ketten egyébként csapattársak voltak a St. Gallennél és már egy héttel korábban Venezuela ellen sem voltak, bár a chileiek reménykedtek abban, hogy valahogy csak megérkeznek Brazíliába. Mint később kiderült, mindhiába. Csak zárójeles megjegyzésként: Zamorano a selejtezőt követő hétvégén egy négyest hintett a Neuchâtel Xamax hálójába, a St. Gallen pedig ezekkel a gólokkal nyert 4-3-ra. Magyarán roppant fontos láncszeme hiányzott a Rojának és Aravenának az utolsó fordulóban.

A mérkőzés a csordultig megtelt Maracanában az argentin Loustau játékvezető sípjára indult el, melynek első félideje végre a futballról szólt. Az ezúttal is a 3-5-2-es felállást választó brazilok irányítottak, míg a kisebb szerkezeti sémát változtató, a szokásos 4-3-3-ról ezúttal 4-4-2-re berendezkedő chileiek tartották a frontot.

A szünetet követően felpörögtek az események és kihasználva, hogy mintha a chileiek még az öltözőben ragadtak volna, Bebeto indításából a Napoli sztárja, Careca megszerezte a hőn áhított vezetést a 49. percben. A Maracana felrobbant, Chilének pedig ettől kezdve már két gólt kellett volna szereznie. Aravena kapitány csapata nagyobb tempóra is kapcsolt, de ez nem tartott sokáig, mert Brazília visszavette a játék irányítását és mintha a vendégek is kezdtek volna beletörődni sanyarú sorsukba.

A megsérült Rojast a társak viszik le a pályáról

Arevana egy óra elteltével cseréhez folyamodott, de a mérkőzés menetét befolyásoló tényező nem a padról, hanem a változtatás után néhány perccel, a tomboló brazil szurkolók köréből egy petárda képében érkezett meg a pályára. Éppen a chileiek kezdték volna felhozni a labdát, mikor Loustau félbeszakította a játékot, mert a vendégek kapusa Roberto Rojas vérrel áztatva, füstfelhőben hevert a földön: őt találta el a pályára bedobott petárda. A csapattársak rohantak a kapushoz, Patricio „Pato” Yanez obszcén mozdulatokkal férfiasságát mutatta a közönségnek – innen ered a beceneve -, a vendégek egyáltalán nem akarták folytatni a mérkőzést. Az élőkép természetesen nem a kapusra koncentrált az eset idejében és az ismétlés sem tökéletes, mert akkor Rojas már a földön elterülve fogta az arcát, a lángoló petárda mellett. A chileiek Fernando Astengo csapatkapitány vezetésével levonultak a pályáról és, ha nem folytatódik a játék, akkor Chiléé lesz a győzelem, Brazília pedig története során először nem jut ki a világbajnokságra.

A mérkőzés félbeszakadt, a vendégek az öltözőben várakoztak, miközben ezerrel ment a tanakodás, mert nincs egy árva felvétel, sem egy fotó, hogy kiderüljön az igazság. A petárda tényleg eltalálta Rojast vagy a kapus valamilyen módon szimulálta az egészet? A vérben úszó arc persze elég terhelő bizonyítékként kellene, hogy szolgáljon, de a brazilok addig mentek, míg meg nem találták azt a fotóst, aki állítólag remek sorozatot lőtt a petárda földre éréséről.

14 vagy 15 fotót készítettem a petárda beeséséről, ahogy az földet ér és füstfelhőt idéz elő. Majd egy olyat, ahogy Rojas elterül a füstben, a következő képem pedig már azt mutatja, hogy Rojas vérben úszik.

Az „El Gráfico” argentin magazin munkatársa, a lapnál már 20 éve ott dolgozó Ricardo Alfieri is kint volt a Maracanában és mint később kiderült, élete fotósorozatát készítette. Rögtön híre is ment, hogy lehet egy fotós, akinek a képei terhelő bizonyítékként szolgálhatnak.

Ahhoz, hogy meglássuk a valóságot elő kellett hívni a képeket. De ugye ezeket csak profi stúdióban lehetett. Megkérdezték, hogy előhívom-e, de én csak vissza szerettem volna térni Buenos Airesbe. A brazilok megkapták az engedélyt az előhívásokra, odamentünk a stúdióba és a sorozatban ott volt a petárdáról elcsípett fotó is. Míg nem volt meg a fotó, Chile volt kint a világbajnokságon, Brazília pedig otthon.

A Maracana gyepére dobott petárdától a megsebesített fejig

A pálya után a zöld asztalon is robbant a bomba. Kiderült, hogy Rojas sérüléseit nem a petárda okozta, hiszen a mellette landolt, hanem egy a kesztyűjében elrejtett penge. A zűrzavart kihasználva ugyanis Rojas ezzel vágta meg magát, így tévesztve meg a Maracana és a televízió előtt ülő szurkolókat is. A mérkőzés győzteseként Brazíliát hozták ki 2-0-al, míg a másik oldalon kegyetlen büntetések vártak azokra, akik mind részt vettek ebben a színjátékban. Orlando Aravena szövetségi kapitány öt éves eltiltást kapott a FIFA-tól, de nem úszta meg a chilei futballszövetség élére épp ebben az évben kinevezett Sergio Stoppel sem. Örökös eltiltással sújtott le rá a FIFA, melyet csak 2007-ben oldott fel, hét évvel bekövetkezett halála előtt. A csalásba belebukott a válogatott orvosa Daniel Rodríguez, valamint a három évre parkolópályára állított középhátvéd, Fernando Astengo is. Amit Roberto Rojas kapott, azt viszont nem tette ki az ablakba. A kapusra örökös eltiltást szabtak ki, amit ugyan 2001-ben feloldottak, de ekkor Rojas már 44 éves volt. A hazájában megbecsült kapus szobra, az 1987-es Copa-ezüst és a 49 válogatott fellépés mind mentek a süllyesztőbe.

Egy pengével vágtam meg magam, de ezzel a méltóságomat is sikerült megvágni, a színjátékra pedig fény derült. Ezután jöttek a problémák otthon a feleségemmel, a csapattársaim hátat fordítottak nekem. Viszont állítom, ha argentin, brazil vagy uruguayi lennék, sohasem kaptam volna ilyen mértékű büntetést. A szenvedély vezérelt és hogy Chilének megadjam az esélyt. Az előző selejtező sem sikerült jól számunkra, de ha az ember egy ilyen hibát követ el, akkor szeretne kapni egy esélyt a bizonyításra, de ez számomra nem adatott meg.

Az akkoriban éppen a Sao Paulót erősítő Rojas mellett a chilei válogatottat is kegyetlenül megbüntették: a Roját az 1994-es világbajnoki selejtezőkből kizárták, megannyi chilei futballista álmát összetörve ezzel, akik már ott kopogtattak a válogatott ajtaján, pályafutásuk csúcsán voltak, vagy haladtak afelé, mint például az utóbbiak csoportjához tartozó Iván Zamorano. Roberto Rojas korának egyik legkiválóbb kapusának számított, kor- és munkatársa, a belgák legendás hálóőre Michel Preud'homme egyszer úgy nyilatkozott róla, hogy Rojas jobb nála.

Roberto "Cóndor" Rojas - aki becenevét a kondorkeselyűről kapta, mert a kapuban óriási védéseket bemutatva ő is úgy repkedett -, pályafutása korábbi szakaszaiban is keveredett kisebb-nagyobb botrányokba. 1979-ben az uruguayi U20-as kontinenstornára többen is hamis papírokkal utaztak és miközben az ellenfél paraguayiakat vádolták meg a csalással, ők buktak bele a roppant kínos ügybe. A Santiagóba való visszaérkezésükkor letartóztatták őket, Pedro García edzőt pedig 3 éves börtönbüntetésre ítélték. 1984-ben pozitív mintát produkált egy angolok elleni barátságos meccset követően, így lemaradt a los angelesi olimpiáról. 1987-ben a játékosbizottság elnökeként az anyagi juttatásokon vitázott a szövetséggel, ez pedig kis híján oda vezetett, hogy Chile meccs nélkül lépjen vissza a Copa Américától. Ezek mind-mind előremutató jelek voltak a tragikus ’89-es szeptemberi napra vonatkozóan.

Rojas a 2001-es megkegyelmezése után rövid ideig dolgozott a Recife és a Sao Paulo csapatainál, de a televízióban is feltűnt szakértőként. Sokáig küzdött a Hepatitis C vírussal is, amelyből egy májátültetésnek köszönhetően gyógyult csak ki.

 A gyönyörű elkövető és a szimuláló kapus esete

Joggal teszi fel az olvasó a kérdést, hogy vajon miért tett a kesztyűjébe pengét azon az ominózus napon. A santiagói odavágóból adódóan számított a brazil drukkerek ellenséges fogadtatására, hogy a mérkőzés hevében eldurvul a helyzet a lelátón? Sajnos ezt nem tudjuk, arra viszont fény derült a találkozó után, hogy ki dobta a kapus közelébe a petárdát. A rendőrség egy 24 éves nőt azonosított be, nevezetesen Rosenery Mello do Nascimentót, aki óriási hírnévre tett szert nemcsak hazájában, de egész Dél-Amerikában. Speciel megkapta a „Fogueteira do Maracanã” nevet, ami nagyjából annyit tesz, hogy a „Maracana petárda-dobója”. Ha eltalálta volna Rojast és hazája ezzel bukja a világbajnoki szereplést, valószínűleg élve koncolják fel ebben a futballszerető országban, így viszont már a novemberi Playboy címlapján virított. Az egyik oldalon hírnév, a másikon az eltiltással párosuló megszégyenülés. Nascimento 2011-ben agyi aneurizma következtében halt meg, de neve máig fennmaradt a Maracanazo, Condorazo vagy még Bengalazo néven elhíresült botrányos selejtezős meccs kapcsán.

Rojas és jó pár sportvezető, megannyi chilei futballista karrierje pedig vagy teljesen véget ért vagy derékba tört. A Rojának pedig az 1998-as franciaországi világbajnokságig kellett várnia egy újabb nagy tornára. És milyen kegyetlen a sors: akkor is – ahogyan később Dél-Afrikában és Brazíliában is – a Seleção jelentette számukra a végállomást a nyolcaddöntőben.