Dél- és Közép-Amerika mindig is a forrongások terepe és egy megnyugodni soha nem tudó térség volt. A törtelemórákról bizonyára mindannyian jól ismerjük a 19. században egymásba érő függetlenségi háborúkat, melyek a gyarmattartó birodalmak ellen és olykor a szabadságot megcélzó, egymással szomszédos népek között is dúltak. Valószínűleg innen is magyarázható az a bizonyos heves latin vérmérséklet, melyet a mögöttünk hagyott század egymást váltogató demokratikus – vagy annak tűnő – kormányzásai és katonai juntái elleni gyűlöletek tartottak kellő hőfokon.
Alábbi posztunkban az Andoktól nyugatra eső területre, Chilébe invitálunk benneteket, segítségül hívjuk képzeletbeli időgépünket és visszautazunk 1973-ba. Abba az évbe, amikor a futballszerető déli kontinens mellett az egész világ figyelme a nyugati part mentén hosszanti irányban elterülő országra szegeződött, amikor az öröm a bánattal vegyült és nem lehetett tudni mit hoz majd a holnap. Ez volt ugyanis az az év, amikor a Colo Colo története során először játszhatott a Libertadores-kupa döntőjében, s amikor Augusto Pinochet magához ragadta a hatalmat.
Életkép a 60-as évek Chiléjéből (Valparaíso, 1965)
Azonban ne szaladjunk ennyire előre, mert egyrészt a fentebb említett események leginkább történetünk befejezéséhez kapcsolhatók, másrészt a dolgok alakulásának megértéséhez érdemes szétnéznünk az 1960-as évek Chiléjében. Ebben az időszakban Chile a kontinens többi országához képest is jóval demokratikusabb alapokon állt, semmi előjel nem mutatkozott arra, hogy egy rezsim váltsa fel ezt a fajta berendezkedési formát. Sőt mi több, a hidegháború aranykorszakában – miközben 1959-ben a kubai forradalmat követően egy szovjet típusú állam ütötte fel a fejét -, az Amerikai Egyesült Államoknak létfontosságú volt, hogy a spanyol ajkú országokban ne jöjjön létre szovjet befolyás. Ennek bekövetkezésére talán Chilében adták volna a legkisebb esélyt, hiszen Jorge Alessandri és Eduardo Frei Montalva révén jobboldali elnökök kerültek hatalomra és a parlamentben is a jobboldal volt mindvégig többségben.
A Colo Colo történetünkbe csak később fog bekapcsolódni, de annyit érdemes megjegyezni a chilei labdarúgásról, hogy ezalatt az ország 1962-ben labdarúgó-világbajnokságnak adott otthont, ahol nagy meglepetésre a Roja bronzérmet szerzett. Négy évvel később ezt a bravúrt ugyanakkor nem volt képes megismételni a csapat és már a csoportkörben, mindössze az Észak-Korea ellen bezsebelt egy ponttal, utolsóként utazhattak haza. (Bár tegyük hozzá, ha a szovjetek és az észak-koreaiak ellen a hajrát jobban bírják, egy negyeddöntős szereplés azért összejöhetett volna az Eusebio-féle portugálok ellen.) Otthon a klubfutballban bizonyos szempontok mentén őrságváltás volt megfigyelhető, hiszen az 1960-ban nyolcadik bajnoki címét begyűjtő, címerén egy mapucse indiánnal büszkélkedő Colo Colo csak egyszer, 1965-ben ülhetett még fel a hazai trónra a citált évtizedben. A városi, egyben legfőbb rivális Universidad de Chile az addigi két bajnoki serlegükhöz eközben ötöt is begyűjtött és az évtized alatt is inkább az Universidad Católica volt az állandó kihívójuk.
Az 1973-as csodacsapat
Állnak balról-jobbra: Leonel Herrera, Guillermo Páez, Rafael González, Mario Galindo, Manuel Rubilar és Adolfo Nef
Guggolnak balról-jobbra: Carlos Caszely, Francisco Valdés, Sergio Ahumada, Sergio Messen és Leonardo Véliz
Átevezve a politikai vizekre és belecsapva a ’70-es évekbe, 1970 szeptembere nem várt fordulatot hozott a chilei közéletben: az Unidad Popular (UP – Népi Egység) színeiben Chile szocialista elnököt választott, mely aztán óriási visszahangot keltett az egész világban. A korábbi presidente, Montalva ígéretei nagyobbrészt megoldatlanul, porosodva hevertek az asztalon, belharcok is adódtak a kereszténydemokrata párton belül, a nép pedig a balos Salvador Allende programjában látta meg a változás lehetőségét. Azonban hiába jutott nevezőre a parlamentben ekkor is többségben lévő jobboldallal – akik kormányon maradtak a ’73-as márciusi választásokon is -, a "nagytestvér" kívülről mindvégig próbálta destabilizálni hatalmát. Az USA érdekei ugyanis nagyrészt csökkentek, hiszen a következő években nagyvolumenű államosítás ment végbe, továbbá a szocialista berendezkedés képe is ott lebeghetett az amerikaiak feje felett. Az az igazság, hogy az Egyesült Államoknak sehogy sem volt az ínyére egy „második Kuba” létrejötte. Az apránként megszervezett beavatkozás sztrájkokban, jobboldali szimpatizánsok tüntetésbe állításában és a politikai ellenfél támogatásában merült ki. E mezsgyén érkezünk el 1973 június 29-hez, mely napot tankcsataként (tancazo) emlegetnek a történelemkönyvek. Ekkor Chilében már erősen fújtak a polgárháborús szelek, hogy aztán a júliusban folytatódó tüntetéseken keresztül eljussunk szeptember a 11-ei puccshoz.
Mintha csak az elnöki poszt betöltésében történt változás a futballban is éreztette volna hatását, a Colo Colo 1970-ben újra bajnoki címet szerzett és az 1971-es meglepetés idényt leszámítva - ahol az Unión San Felipe máig első, egyben utolsó bajnoki címét zsebelte be -, ’72-ben is felért a csúcsra. Tette mindezt Luis Álamosszal, aki az 1960-as években éppen a nagy vetélytársat, az Universidad de Chilét vitte el négy ízben is a bajnoki aranyig. 1973-ra pedig el is készült a nagy csodacsapat, mely elindult dél-amerikai hódító útjára a Libertadores-kupában.
Luis Álamos itt még az Universidad de Chile trénereként
Miközben lépésről-lépésre, egy kidolgozott terv mentén haladt Salvador Allende elnök eltávolítása, a meg nem szűnő tüntetések és zavargások közepette az emberek számára csak egyvalami adhatott kiutat, reményt az egyre rosszabb útra lépő Chilében: ez a Colo Colo volt. Egyes vélemények máig úgy tartják, hogy lényegében az Eterno Campeón becenévre hallgató csapat tündöklése tolta mindig kicsivel odébb a katonai puccsot. Többek közt erről ír a „Colo Colo 1973, el equipo que retrasó el golpe” című könyvében Luis Urrutia O’Nell is, aki elméletéről szentül meg van győződve. A könyv címe egyébként magyarul annyit tesz, hogy: „Az 1973-as Colo Colo, a csapat, mely késleltette a puccsot”. O’Nell megjegyzi, hogy a Colo Colo volt az egyetlen megfogható dolog az országban, mely félre tudta tenni az emberek közti ellenségeskedést, a politikai csatározásokat. A vezetőedzőt, Álamost idézve O’Nell állítja, hogy az elnök a fontos meccsek előtt gyakran felhívta a trénert a győzelemben és így az ország egységében is reménykedve. A csapatot 1965 és 1972 közt szolgáló brazil Elson Iazegi Beyruth is hasonlóképpen fogalmaz Axel Pickett Lazo „Leyenda hay una sola”, azaz „Legenda csak egy van” című könyvében:
Chile akkoriban óriási politikai problémákkal küszködött, de amikor a Colo Colo nyert, a lelkesedés mindenkit elfogott és ekkor a hatóságoknak is nyugalmuk volt. A Colo Colo maga volt a chilei nép. Ha győzött, az emberek egy hét erejéig elfelejtettek minden politikai feszültséget és konfliktust.
Salvador Allende remek kapcsolatot ápolt a játékosokkal és vezetőségi tagokkal és a csapat is gyakori vendég volt a La Monedában
A "Leyenda hay una sola" című könyvben említést tesz róla, hogy a klub legnagyobb "allendistái" közé Guillermo Páez, Leonardo Véliz, Carlos Caszely és az edző, Luis Álamos tartoztak
Érdemes megjegyeznünk, hogy az a Libertadores-kupa 1973-as kiírása februártól júliusig tartott, vagyis jóval Augusto Pinochet hatalomra kerülése előtt befejeződött a sorozat, nem utolsósorban az első csoportmeccsekre, ahol igazán villogott a gárda, márciusban sort kerítettek. Álamos fiai az akkori lebonyolításnak is köszönhetően a hazai riválisuk mellett, további egy országból kaphattak ellenfeleket. Ennek köszönhetően alakult ki a Colo Colo, Unión Espanola, Emelec, El Nacional alkotta chilei-ecuadori csoport, elkerülve ezzel a patinás argentin, brazil és uruguayi csapatokat. Luis Urrutia O’Nell beszámolói alapján a Colo Colo hazai meccseire 80 ezren látogattak ki és látták, hogy a csapat a gólokat ötösével rúgva könnyedén nyeri a meccseit. Az Unión Espanolát 5-1-re, míg két a két ecuadori gárdát 5-0-ra tömték ki, az idegenben kiharcolt két döntetlen pedig elégségesnek bizonyult, hogy bejussanak a következő körbe.
A következő csoportkör nyitómeccsén a Colo Colo igazi bombameglepetéssel indította szereplését: chilei csapatként elsőként tudtak nyerni Brazíliában. A csapat akkori két sztárja Francisco Valdés és a nyíltan balos érzelmű Carlos Caszely góljaival 2-1-re verték a Botafogót, mely diadal a későbbiek ismeretében elengedhetetlen feltétele volt a fináléba kerülésükhöz. A következő meccsükön ugyan rendesen beleszaladtak a késbe a Cerro Porteno otthonában – 5-1 lett a paraguayiak javára -, otthon egy 4-0-al vágták haza a asuncióniakat, majd zárásként egy Botafogo elleni izgalmas 3-3 mellett megnyerték a csoportot.
A Jornal do Brasil másnapi száma a mérkőzésről: "A Colo Colo 2-1-re legőzi a szervezetlen Botafogót"
Chilei csapat eddig nem jutott be a döntőbe sohasem a Libertadores-kupa 1960-tól íródó történelmében, de az argentin-brazil-uruguayi hegemóniát leszámítva is csak a paraguayi Olimpia és a perui Universitario ízlelhette meg milyen is ott szerepelni. A Colo Colo tehát bejutott a fináléba, ahogyan a címvédésre készülő Independiente is a másik csoportból. Az argentin sztárcsapat ekkoriban kezdte el kiépíteni hegemóniáját a legrangosabb kupasorozatban és nagy esély mutatkozott rá, hogy újfent hazavigyék a trófeát az első bálozó chileiek ellen. Az esélytelenebb Colo Colo azonban nem ijedt meg a nagy lehetőség kapujában és az Avellanedában kiharcolt 1-1-gyel készülhetett a santiagói visszavágóra. A csapatok azonban újra ikszeltek egymással (0-0), így a mindent eldöntő harmadik találkozóra június 6-án Montevideóban került sor. A tündérmese azonban nem „happy end”-del végződött és az Independiente az 1-1-es rendes játékidő után a hosszabbítás során 2-1-re múlta felül chilei a Colo Colót.
Ostrom alatt a La Moneda elnöki rezidencia
Ahogyan a csapat június 6-án, pár héttel később úgy kényszerült térdre az ország is a poszt elején már felhozott „tancazo” néven elhíresült fegyveres harcok során. A rövid összecsapásban összesen 22-en vesztették életüket, a közel száz főre rúgó sebesültek mellett. A Colo Colo ragyogása már a múlté volt, az emberek pedig szép lassan kezdtek visszarázódni a rideg valóságba. A júliusban folytatódó tüntetésekkel teletűzdelt zavargások és a végzetes szeptemberi események közé egy futballesemény még így beragyogta a szürkeségbe boruló Chilét: a Peru elleni mindent eldöntő, augusztusi montevideói mérkőzésen a Roja 2-1-es győzelmet aratott és készülhetett a szovjetek elleni pótselejtezőre. (Azért volt szükség egy harmadik meccsre, mert a Venezuela visszalépése miatt két főre szűkült csoportban pont és gólegyenlőség lépett fel Peruval szemben az ilyenformán oda-visszavágós párharccá váló csoportban).
Luis Urrutia O'Nell-hez hasonlóan mi is feltehetjük azt a költői kérdést, hogy vajon a Colo Colo Libertadorers-kupa sikere gátat szabott volna-e az Allende ellen elkövetett puccsnak. Az íróval egyetértünk, hogy a megfelelő válasz erre a ’nem’. A csapat kupamenetelése csupán eltolhatta az elkerülhetetlen végkifejletet, de ez is inkább egyfajta kiszínezése, mesébe való áthelyezése a tényeknek. Az egyre zűrzavarosabbá váló helyzetben szeptember 7-9-e között Pinochet és további három magas rangú katonai vezető a felkelés élére állt, maguk mögött tudva a hadsereg, a flotta, a légierő és a csendőrség mindent elsöprő erejét a főváros és a La Moneda elnöki palota felé indultak meg. Valparaíso és a fontosabb pontok elfoglalása után elkezdődött az elnöki rezidencia bombázása is, mivel Allende többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó megadni magát. Bár voltak olyan feltételezések, hogy Allendét a felkelők ölték meg, a legtöbben úgy vélik, hogy az elnök önmaga vetett életének.
Egészen szürreális életkép a fogolytáborrá változtatott Estadio Nacionalból
A puccsot követően véres leszámolások kezdődtek el, a nemzeti stadionban (Estadio Nacional) és a sportcsarnokban (Estadio Chile) koncentrációs táborokat alakítottak ki, ahol az Allende-szimpatizánsokat tartották fogva állandó katonai felügyelet mellett. Előbbi létesítményben lévők száma 5600 fő lehetett. A legenda szerint a stadionban és a sportcsarnokban mindig hangosan szólt a zene, hogy a kínzások okozta emberi sikoltozások és jajveszékelések ne szűrődjenek ki onnan.
Míg az ország a teljes káoszba fordult át a Peru ellen sikerrel megvívott selejtezők után, Chilére várt még egy feladat: a Szovjetunió ellen kijutni a nyugat-németországi világbajnokságra. Abból a szempontból roppant érdekes összecsapásnak ígérkezett az interkontinentális pótselejtező, hogy egy kommunista irányítású ország válogatottja találkozott, egy a diktatórikus hatalomátvétel áldozatává vált nemzet csapatával. Az első mérkőzésre szeptember 26-án Moszkvában került sor, ahol a Roja egy kiválónak nevezhető 0-0-t harcolt ki magának a visszavágóra. Arra a visszavágóra, melynek megrendezése ezekben a kaotikus hetekben roppant bonyolultnak tűnt. A korábban már említett táborokat egészen november 7-ig fenntartották az Estadio Nacionalban, ahol kínozták és kivégezték az új rendszer számára nemkívánatos személyeket.
A La Roja kezdőcsapata a szovjetek elleni "visszavágón"
A szovjetek ezért kérték a FIFA-t, hogy nézzen más chilei helyszín után, de a két szövetség sehogy sem tudott megállapodni ezt illetően, így Szovjetunió válogatottja nemes egyszerűséggel el sem utazott Chilébe és bukta a pótselejtezőt. A visszavágót azonban, ha csak néhány perc erejéig is, de valami egészen szürreális módon mégis megtartották. Az Estadio Nacionalba november 21-én kilátogató gyér számú közönség azt láthatta, hogy a két nemzet himnuszát követően Erich Linemayr játékvezető sípjára kezdetét veszi a meccs, ahol a chileiek egymásnak passzolgatva fél perc alatt felérnek az ellenfél kapujához, majd gólt szereznek. Miközben az ellenfél természetesen ki sem tette a lábát a Szovjetunióból. A gól után az osztrák Linemayr lefújta a mérkőzést, a Roja pedig készülhetett a következő évi mundiálra. Minden bizonnyal a mai napig ez a futballtörténelem valaha volt legkönnyebb, egyben legszomorúbb találata. A nem mindennapi pótselejtezőről néhány chilei játékos később úgy nyilatkozott, hogy tisztában voltak vele milyen rettenetes dolgok történtek ebben a stadionban, viszont a futballt előtérbe helyezve, mindenképpen ott akartak lenni az 1974-es világbajnokságon.
Visszatérve a politikai szálhoz, egyfajta keretet adva a posztnak: tulajdonképpen a nevezetes szeptember 11-ei dátumtól számíthatjuk a Pinochet-korszakot, mely lényegében a 1988-as népszavazáson dőlt csak meg, ahol a szavazók elutasították a tábornok újabb nyolc évre szóló mandátumát. 1991 a demokráciához való visszatérés egyik jelentős szimbóluma is volt, noha Pinochet hivatali ideje már az előző évben lejárt: a Colo Colo feledtetve a 18 évvel korábban elbukott döntőt, története során először elhódította a Libertadores-kupát. Mintegy jelezve a chilei nép felé, hogy a rémes megtorlásokkal nyitó, a szakemberek véleménye szerint mégis jelentős gazdasági eredményeket is felmutató korszak véget ért az országban.
A Pinochet-korszak máig kitörölhetetlen emlékeket őriz rengeteg chileiben, hiszen számtalan ember lelte a halálát, menekült el az országból vagy szenvedett azért, mert nézetei alapján a másik oldalon állt. Ezen kívül a CIA 2000-ben beismerte, hogy komoly összeggel, mintegy 6,5 millió dollárral avatkoztak be a Chile belpolitikájába és próbálták mindvégig eltávolítani a hatalomból Salvador Allendét. Henry Kissinger az USA akkori külügyminisztere sohasem mondta ki, hogy a puccsot országa követte volna el, „csak” előkészítette a terepet hozzá. A teljes valóságot ugyanakkor még azóta is homály fedi – ki tudja meddig -, hiszen az iratok titkosítva hevernek.
